– Ha valakinek, akkor neked aztán előre meg volt írva a sportolói pályaíved…
– Noha egészen fiatalon kipróbáltam magam a torna és a küzdősportok világában, számomra – így utólag különösképp – nyilvánvaló volt, hogy a kosárlabdapályák környékén érdemes „mozgolódnom”, mert az édesanyám egykoron az első osztályban pattogtatott, míg a sportos közvélemény a hat éve, kilencvennégy esztendős korában elhunyt nagyapámra, Demeter Vilmosra mindenekelőtt a székesfehérvári kosárlabdaélet megteremtőjeként emlékszik – mondta a huszonöt éves Czirbus József (202 centi, 96 kiló). A családunkban mindig fontos szerepe volt a sportnak. Én már általános iskolásként kosaraztam, a hallhatatlanok közé beválasztott nagyapám pedig – a sportos mozdulataimat látva – időnként felhívta a figyelmemet, hogy mire figyeljek jobban oda annak érdekében, hogy jobb és eredményesebb legyek.
– Az eddigi állomáshelyeid miről maradandók, ha úgy tetszik: korábban milyen diadalok köszöntek rád?
– Gyermekként a székesfehérvári Dávid Kornél Kosárlabda Akadémián pallérozódtam, velük az U20-as korosztály országos bajnoki döntőin is részt vehettem. Az egyik ilyen hazai rendezésű finálé alkalmával bronzérem került a nyakunkba. Később, a 2015/2016-os szezonban pályára léphettem az A-csoportban ezüstérmet szerzett TLI-Alba Fehérvárban, de be kell, hogy valljam: náluk akkortájt túlzottan sok esélyt nem kaptam a bizonyításra. Az előző három idényt a JP Autó-Jászberényi KSE színeiben töltöttem, idén a legjobb hatodik emberként bekerültem a középszakasz második fordulójának legjobbjai közé. Az ötödik helyen végzett jászságiaknál tényleg jól éreztem magam, és szerencsére a játék sem ment éppenséggel rosszul – abban az öt-húsz percben, amit mérkőzésenként a küzdőtéren tölthettem.
Czirbus József A-csoportos gárdák is hívtak, de ő a Veszprémet választotta
– Mi volt az első gondolatod, mikor a veszprémiek „tapogatózó” érdeklődése eljutott hozzád, egyáltalán voltak információid a „kérődet” illetően?
– Nem bármiféle udvariaskodás mondatja velem, de a Hoya-Pannon Egyetem Veszprém megkeresése vonzó volt, a fejlődésem szempontjából jó lehetőségnek tűnt. A korábbinál többet szerettem volna ugyanis a négyes poszton vitézkedni, ráadásul az is kapóra jött, hogy a bakonyi egy futós, a szó jó értelmében hajtós csapat. Már régebben is követtem a B-csoportos pontvadászatot, így tisztában vagyok azzal, hogy az elmúlt években sokat fejlődött a másodosztály, a ligabeli gárdák igenis erősödnek, a találkozók pedig ezzel egyenes arányban mind színvonalasabbak.
– Gyanítom, máshonnan is voltak ajánlataid, végül mi döntött a veszprémiek mellett?
– Igen, nem tévedsz, másutt is szívesen láttak volna, s megjegyzem, A-csoportos gárdák is hívtak. Viszonylag gyorsan kellett határoznom és összességében nem sokat vacilláltam: a legtöbb szempontot mérlegre téve a veszprémi ajánlat volt a legszimpatikusabb. Mint már említettem, a jövőben sokat szeretnék játszani, s úgy éreztem, hogy – az opcióimat szem előtt tartva – leginkább a bakonyi megyeszékhelyen fejlődhetek a legtöbbet. Barátságos gesztusnak tartottam, hogy Mérész Csaba vezetőedző szerint velem – a magas, erős és atlétikus felépítésemnek köszönhetően – stabilabb lehet az együttese védekezése és gyorsabb a támadásszövése. A döntésembe nem szóltak bele a családtagjaim, valamint a barátaim, a „verdiktet” meghagyták nekem, ám úgy vélem, hogy utólag nem bánkódnak a választásom miatt, hiszen Veszprém közel fekszik Székesfehérvárhoz. Az új klubomhoz egy plusz egy évre köteleztem el magam. Szeretnék mindent megtenni azért, hogy az új kenyéradóm általam, a segítségem révén jusson fel az NB I-be.
– A régmúltból ismertél valakit a veszprémi alakulatból?
– Medve Mátéval, Kovács Ádámmal és Madár Andrással már összefutottam a pályán, igaz, ellenfélként, ugyanakkor az emlékeim szerint egytől-egyig jó képességű, remek sportolók. Már csak ezért sem tartom visszalépésnek az idejövetelemet, meggyőződésem, hogy egy rendkívül erős és feljutásra esélyes közösségbe érkeztem.
– Milyen elképzeléseid, terveid vannak a Hoya-mezes szereplést illetően, mit vársz magadtól mifelénk?
– Az igazi az lenne, ha ősztől minden fellépésünket megnyernénk, s én azokon rendre jól teljesítenék. Persze, ezt csak kimondani ily’ könnyű, a sportban, ahogy az élet más területén is, mindenért keményen meg kell dolgozni. Leginkább a négyes poszton szeretnék jeleskedni, jóllehet már középjátékosként is megmérettettem magam. Úgy vélem, hogy a védekezésem nem rossz, talán lassúnak sem titulálhatom magam, viszont a kinti dobások terén javulnom kell; a mai, modern kosárlabdában tudniillik elengedhetetlen, hogy valaki távolról ne vállalkozzon, vagy éppenséggel rossz dobószázalékkal célozzon.
– Miként telik a nyarad?
– A cimborákkal már jártunk Görögországban, szerencsére pompás időt sikerült kifognunk – vagyis felhőtlen volt a pihenésünk. További nagy utazást nem tervezek, de ha lehetőségem lesz rá, akkor azért a Balatonra leruccanok. A barátom, Horváth Balázs közbenjárásával jelenleg erőnléti, konditermi edzéseket végzek, de feltűntem már a fehérvári atlétika pályán is, és edzőpartnerekkel gyakran kosárlabdázunk is. Folyamatosan dolgozom, lévén, nem szándékozok kiesni a ritmusból: komoly terveim vannak a jövőt illetően, szeretném a veszprémi műhelyt az élvonalba „kísérni”.
