Minek nevezik az olvasztott cukor csodáját? Karamellnek. S, hogy jön ez most ide? Ígérem – ahogy az ég is – ez is nemsokára kiderül. Mi, emberek abszolút szerencséseknek mondhatjuk magunkat, hiszen a szervezetünk termel egy igazán lenyűgöző hormont: az endorfint. Kevésbé tudományos, hétköznapi nevén boldogsághormont.
Azonban, ahogy felnövünk ebben a szürkülő-ködös világban, – ahogy érvényesülni is – előállítani is egyre nehezebb a saját „boldogságunkat”. Kivéve, ha még gyerekek vagyunk... „Tisztelet” a kivételnek, abban a korban még nem a pénz irányít minket, azt tesszük, ami az örömünket szolgálja és ott, ahol valójában jól érezzük magunkat.
Karamell jár az edzések után
Nehéz a reflektorfényen kívül. Valóban nehéz, de korántsem lehetetlen, s higgyék el, édesebb is lesz az utóíz! Portálunk, a vehirsport.hu „rátalált”a királynék városában egy egyesületre, amely áldozatok árán is, de éveken át önerőből biztosította – akár a hátrányos helyzetű, akár a fogyatékkal élő – gyermekek boldogságát.
Immár ötödik esztendeje, hogy Tóthné Nagyőszi Ildikó elnök és társai – Bakonyi Ferenc, illetve Felleg Gábor – álmodtak egy nagyot, s megalapították a Veszprémi „ping-pong”, avagy Asztalitenisz SE-t. Az álmatlan éjszakák – sajnos – nem maradtak el, hiszen meg kellett küzdeniük a szülők bizalmáért, s hogy fenn tudják tartani szeretett egyesületüket. Alázatos munkásságuk mára azonban már révbe ért: ezzel kapcsolatban faggattuk Tóthné Nagyőszi Ildikó elnök asszonyt.
– Kilenc esztendős kora óta a sportág szerelmese, egykoron még az édesapja volt edzője. Mára már nyugdíjas, s többször is megpróbálta abbahagyni szeretett sportágát, sikertelenül. Elárulná nekem, hogy mi az a titok, amelyből nap, mint nap erőt tud meríteni?
– Természetesen, de igazából nem is titokról van szó: nem egyesület, sokkal inkább család a miénk. Összefogunk, ha probléma akad, megbeszéljük, mintsem a szőnyeg alá söpörjük. Vannak óvodásaink és nyugdíjasaink is, de a fogyatékkal élő vagy hátrányos helyzetű gyermekeknek sem fordítunk hátat: szeretettel foglalkozunk mindenkivel, aki egy picit is szeret ping-pongozni.
– Úgy tűnik, hogy ez a szisztéma abszolút jó ómennek bizonyult a számukra: ötödik éve működik egyesületük és egyre csak eredményesebben. A kezdeti nehézségek fürgén elillantak?
– A kezdetekben akadtak álmatlan éjszakáink, de hamar köddé is váltak: voltak kétségeink afelől, hogy meg tudjuk-e valósítani az álmunk, illetve hogy bírni fogjuk-e elegendő szusszal… De Istennek hála sikerült belejönnünk, s úgy gondolom, hogy az eredmények, illetve a nagy tömeg, amely az edzéseinek van, az azt mutatja, hogy nemcsak eredményesen, de – ha mondhatok ilyet – talán jól is dolgozunk.
– Én ebben biztos vagyok! Tömeg alatt mit értett? Mondjuk egy edzésen milyen a látogatottsági szám?
– Azt úgy értettem, hogy – sajnos (!) – szabadidősportosokat lassacskán már nem fogunk tudni fogadni: negyvenöt versenyezni vágyó leigazolt játékosunk van, de ezen kívül társadalmi munka keretein belül még helyi iskolákban is oktatjuk az asztalitenisz varázsát.
– Figyelemre méltó a munkásságuk. Mindezt sikerül véghez vinniük önerőből?
– Szinte mindent, igen. Bizonyos gyermekektől még tagdíjat sem szedünk, hiszen sajnos (!) vannak szülők, akik nem engedhetik meg maguknak. A többi édesanya-édesapa mindezt megérti és támogatja, úgy gondolom, ez figyelemre méltó. Én mindig is azt mondtam, ha nehéz a háttér, de a gyermek jól érzi magát nálunk, akkor majd a poronty a bajnokságban elért eredményein keresztül „egyenlíti” ki azt a képzeletbeli számlát.
– Lenyűgöző meglátás. Ha már szó esett a versenyzésről: mesélne egy kicsit arról, hogy az egyesületükön belül milyen szerepet kap az utánpótlás-nevelés?
– Nálunk az első és egyben legfontosabb szempont az utánpótlás-nevelés. Sajnos ebben a szürkülő világban mára már az terjedt el, hogy bizonyos szint után csak úgy megvásárolják a klubok a játékosokat: így nem is nehéz jónak lenni… Lehetőségeinkhez mérten mi sokkal inkább a nevelésre koncentrálunk: így szeretnénk jók lenni, amennyire csak telik tőlünk!
– Bajnokságokra lebontva hogy látja mindezt?
– A megyei másodosztálytól egészen a nemzeti bajnokság harmadosztályáig vannak csapataink. Természetesen a kimagaslóan ügyes fiataljainkat menedzseljük is egy picit: bátran állítjuk be őket bizonyítani a felnőttek közé is. Van valami azonban, amit szeretnék mindenekelőtt hangsúlyozni: a harmadosztályban szereplő – 90%-ban saját nevelésű játékosokból álló – felnőtt csapatunk eredményes és alázatos szereplésének köszönhetően – hacsak betegség nem ér minket – meg fogja nyerni a bajnokságát, s augusztustól legnagyobb örömünkre már a másodosztályban bizonyíthat majd.
Az elnök asszony, Tóthné Nagyőszi Ildikó
– Ez ám a csattanó! Szívből gratulálok önöknek! Úgy tudom, e jeles szerepléssel Veszprém Megyei Jogú Város önkormányzatának a támogatását is sikerült kiérdemelniük.
– Köszönjük szépen! Azt tudni kell, hogy megkerestem a város a vezetőségéből több embert is, s kértem tőlük: hogy ha egy kicsit fontos a királynék városának az egyesületünk, akkor, ha tehetik, kérem segítsenek rajtunk egy picit. S, egyelőre úgy néz ki, hogy meghallották a szavamat: támogatásuk a létezésünkhöz és működésünkhöz végre elegendő lesz, s talán már nekem sem kell majd azon idegeskednem, hogy a jövő héten ki tudom-e majd fizetni a terembérleteket, vagy járnom kell még az utakat miatta…
